Tulajdonképpen nem is illik, hogy Micimackónak a magyar gyermekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról én számoljak be, aki a kaput kinyitottam számára, vagyis lefordítottam őt, helyesebben átültettem, ahogy mondani szokták. Praktikusabb is az volna, ha más írna róla, az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva, éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe. Hiába, más azért az, anyanyelven olvasni valamit, különösen, ha ilyen… bocsánat, most veszem észre.

Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg, egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:

„A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egy párat ugrott utána s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát."

Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bújkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Ugylátszik megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt egy letört lábú baba előtt és azt mondta „sze-e-egény" s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül) hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.

Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató urnak, aki ilyen soká váratott) s félórán belül megállapodtunk a fordításban.

Nekem, bevallom, különösen a versek tetszenek ebben a könyvben. Eredetiben ahhoz a műfajhoz tartoznak, amit a boldog és ráérős angol irodalmár „nonsense poetry"-nek nevez, magyarul, illetve pestiül "blődliző-költészetnek„ hívnám - a műnek az a lényege, hogy a „felnőtt és logikus" lélekszámára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző. álomszerűség, az álom kecses és csöppetre ésszerű józan lelke de mindig kómikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres „Alice Csodaországban" szerzője, s a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz. Milne kitűnően játszik a hangszeren. Egy példa:

„Csütörtök este ujra itt a hideg
Zúzmaraingben a bozót didereg
Ilyenkor érzem, mi mélyen igaz
Hogy az meg ez meg ez meg az."

Tudni kell, hogy ezt a szép költeményt Micimackó szavalja, aki nagyon szereti a költészetet, egy költő veszett el benne de kicsit ostobácska lévén, úgy segít magán, hogy a csattanónál valahogy elsikkasztja a gondolatot. Azonkívül nagyon a szívemhez nőtt, fordítás közben, a bánatos csacsi, Füles alakja, aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mézescsupor és a szétpukkant léggömb roncsai fölött. Na és a többi: Nyuszi, Kanga, Zsebibaba, Bagoly és Róbert Gida. Angyali társaság.

Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon szenzációnak érzem, mint mikor távoli rokona, Mikimauz jelent meg először a filmen. Van is köztük valamit – ellentétes – vonatkozás. A rajzfilmek népszerű hőse a jelenségek világában való korlátlan szabadságot a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmot fejezi ki, - Micimackó inkább a komikusan és emberien piszmogó szorongást a valósággal szemben, amin nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá.

S végre, a nagy kérdés, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekek, akiknek írták?

Abból, hogy a tehetséges és művészösztönű felnőtteknek is tetszik, arra következtetek, hogy a gyerekek száz százalékig meg fogják érteni. Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel. Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve igen rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később: és ezek az igaziak.

Hogy is mondja Micimackó?

„Erdei körökben az a nézet,
Hogy a Mackó szereti a mézet.
Ez nem afféle
Szerény
Vélemény,
Ez tény, tény, tény!”

forrás: Pesti Napló, 1935. december 1.